Jelige: Vadász – Levél a túlvilágra

Jelige: Vadász

Levél a túlvilágra

Tudom, megígértem neked, és nem teljesítettem. Lassan eljön az ideje, mert érzem, hamarosan újra láthatlak, és jó lenne, ha tudnád, ha értenéd hogyan zajlott az élet nélküled.

Egy nyári napon mentél el. Nem emlékszel rá, nem is emlékezhetsz, hiszen mire ráeszméltél volna, már egy egészen másik ösvényen haladtál tovább. Nem tudhatod, így én mondom el neked, mit hagytál magad után. Emlékszem, a szokott időben ébredtem. Mint mindennap, azon a reggelen is az illatod volt az első, ami az orromba hatolt, és én élvezettel szívtam le egészen a tüdőm legmélyéig. Hagytam, hogy szinte belefulladjak a mámorba, amit bennem okozott. Szombat reggel volt, így én indultam el a kávéért, mert a kiváltság, az kiváltság, és tudom, hogy minden hétvégén ez volt a legszebb pillanatod. Végre te kapod kézbe a forró feketét, és egy ideig még elmerenghetsz a meleg vacokban, mielőtt magába szippantana a kegyetlen valóság.

Nem is értem, hogy nem vettem észre, hogy akkor már nem mozdultál. A fekete a kezemben gőzölgött, tested a takaró alá csomagolva feküdt, lezárt szemhéjad arról mesélt nekem, hogy alszol még, és nem akarsz felébredni. Mosolyogva simogattam meg drága arcodat. Érintésem még ennyi év után is tudom, érzelmeket váltott ki belőled, és vártam azt a kis mosolyt, ami megjelenik az arcodon. Ez idő tájt már kisebb ráncokba húzta a bőrödet finom figyelmeztetést küldve általa, hogy az idő vasfoga nem kegyelmez senkinek. Vártam, hogy felnyíljon a szemhéjad, és azokkal a meleg barna szemeddel rám mosolyogj, mint oly sokszor tetted életed során. De nem jött el a várva várt pillanat. Talán ekkortájt kezdtem felfogni, hogy valami üresség markol a lelkembe, és görcsösen ránt rajta egyet. Egy pillanatra szinte láttam, ahogy egy láthatatlan kéz kirántja élő testemből a létezésem valódi értelmét, és magával húzza valahová, egy másik létsíkra, ahol élő, hús - vér teremtésnek semmi keresnivalója. Hogy a kávé mikor ömlött rá a takaróra, és szennyezte be forró, fekete mocsokkal, nem tudom. Darabos részletekkel látom önmagam, ahogy könnyáztatta szememen át két tenyerembe fogom bájos arcod. Azt hiszem ígértem neked. Fogadkoztam, hogy megjavulok, és nem hagyom többet szanaszéjjel a ruháimat, hogy tisztelni fogom a rendet, amit áldozatos munkával teremtesz meg nap, mint nap. Hogy mától minden reggel én hozom majd a kávét, és minden este kérés nélkül megmasszírozom a talpadat, hogy megnyugodva alhass el, csak gyere vissza, kérlek, gyere vissza hozzám, ébredj fel, és mond, hogy még kellek neked, hogy még itt vagy nekem!

De nem jöttél. Csak a révész jelent meg pár nappal később, és csontos tenyerét felém nyújtva a bérét kérte, hogy kifizessem az utat, amit senki sem kért tőle. Nem tudom felidézni mennyi nyár telt el utána. Az emberek azt mondták egy alkalommal, hogy rekkenő hőség dúl odakint, és a betonfalak is megolvadnak alatta. Nem tudom, nem éreztem, mert a kozmikus hideg lehelet, ami átjárta a lelkemet, nem hagyott lehetőséget arra, hogy ismét felmelegedjek. Kedvenc helyemen ülök, az orgonafa tövében, amit akkor ültettem, mikor elmentél. Koronája már megvastagodott, májusban hatalmas, illatos virágokat növeszt, és árnyékot vet a fekete márványból készített sírkő fölé. Hiszem, hogy ilyenkor odaát boldog mosolyra húzódik érzéki ajkad vonala. Látom, ahogy barna szemed ragyog, arcodra olyan mosolyt varázsol az orgona illata, ami mindig megmelengette a szívemet.

- Nézd Rolcsika. Ugye milyen gyönyörűek?

Torkom összeszorul. A pillanatkép olyan valódisággal éled fel emlékeim tárházából, hogy szinte érinthető közelségbe kerülsz. De kinyújtott kezem nem éri el a szellemvilágot, melyből hozzám szóltál, mely megidézett téged, és mint játékos istenség gúnyt űzve belém mar.

A minap meglátogatott a lányod. Időnként eljön hozzám, szegény teremtés megpróbál rendet tenni nálam, még mindig nem fogta fel, hogy semmit sem tud a helyére tenni, mert minden pontosan ott van, ahol lennie kell. Egy alkalommal egy nőt hozott ide magával, aki főzni akart rám. Miután végzett, megkértem, hogy menjen el, és soha többé ne jöjjön vissza. Ettől a naptól kezdve én főztem magamra, és az étkezés után természetesen a nagy lábosból a kis lábosba került a maradék, és természetesen egyedül is képes vagyok hatalmas mosatlant összehozni, se perc alatt, mint, ahogy tőled láttam, ahogy te tanítottad nekem. Bár erről azt hiszem fogalmad sem volt, míg velem osztottad meg a mindennapjaidat. Tartozom neked egy bocsánatkéréssel is, mert egy alkalommal, akkoriban a betegséged már előrehaladott volt, és nem láthattad a világot, csupán foltos ködös valótlanságon át szűrted le a képeket magad előtt. Arra kértél engem, hogy mondjam el, milyen a nyár. Emlékeid megkopott időskáláján már nem rémlett fel a korábbi időkben látott érzéki világ. Akkoriban felvettem egy meleg követ a földről, és a kezedbe nyomva azt mondtam - Ez a nyár.

Elbűvölő mosolyod megakasztotta bennem a levegőt, és szükségem volt néhány percre, hogy összeszedjem magam. Képzeld akkor egy picike pillanatra örültem, hogy nem látod gyermeki zavarom, ahogy fülig pirulok, csak mert megajándékoztál a mosolyoddal. Akkoriban már sok – sok éve tiszteltél meg azzal, hogy a társad, a szerelmed, a szeretőd lehettem. Mégsem tudtam vele betelni.

Az idei nyár különleges. Olyan, mint te vagy. A reggel harmatos, kissé páradús is, mint, mikor felébredsz, és az arcodon látom, hogy még az álmok mezsgyéin fekve araszolsz a valóság felé. Lassan mozdulsz, mint maga a hajnal álmos nyugalma. Hamar forrósodik a levegő, pontosan olyan érzés, mint amikor elhaladsz mellettem, és egyszerűen képtelenség kibírni, hogy ne érjek hozzá a tested egy pontjához. Melegséggel, majd forrósággal áraszt el, és úgy érzem tőle magam, mint negyven fokban, a nyári hőségben. A vérem felforr, pezsegni kezd, és szinte érzem, ahogy végig száguld az ereimben azzal fenyegetve, hogy felrobban, és metaforikus állapotban altat el az örökkévalóságig. A forró a bíbor vörös. A nyár színeinek egyik meghatározója. Olyan mélységekből táplálkozó érzéseket vált ki, mint a pillanat, amikor ajkad az enyémhez ér. Nincs az a földi értelemben vett értelmes szó, ami igazán körül tudná írni ezt a jelenséget. Végeérhetetlenül sorolhatnám a szavakat, de sosem fejezné ki egyik sem milyen édes a csókod nektárja, mennyire mélyről rázkódik bele az ember az utolsó sejtjéig felhevülve általa. A nyár színei fokozatosan halványulnak, ahogy telnek az órák, és a forró égitest az égen lassan pályája végére ér. Narancsvörösbe borítja a horizontot, és kellemes, bizsergető szelet hozva másfajta örömöknek ad teret.  A langymeleg estben, a súlyos félhomályban szerelmes párok borulnak egymás karjaiba, kutakodó, óvatos mozdulatokkal keresik egymásban az örömet.  Titokzatos, ismeretlen vizekre eveznek, mint én nap, mint nap, ahogy veled létezek. Évtizedek után is sóvárogva vágyom rá, hogy egy pillanatra kivillanjon a lábad a szoknya felső szélén, hogy többet mutass meg magadból, mint amennyi az átlagos szemnek elérhető általad.

Kérdezted milyen a nyár. A nyár te magad vagy nekem.

Lassan befejezem. Nézd el nekem kérlek, vénülő kezem már nem bírja úgy a megterheléseket, mint hajdani fénykoromban, mikor a te kezedbe simulva haladtunk szilárd eltökéltséggel az utunkon, és soha semmi sem tudott éket verni kettőnk közé. A soraim is girbe - gurbák, imitt amott, megfertőzte már a kor, ami csendes gyilkosként követeli a maga jussát az életesszenciánk tarsolyából. De nem bánom. Tudom, te jó helyen vagy, az égiek biztosan magukhoz emeltek, mert nálad értékesebb embert számomra nem hordott a föld a hátán. Biztosra veszem, hogy odafent is úgy néznek rád sokan, mint idelent tették életed során. Egy szívességet kérek tőled, ha már ott vagy.

Kérd meg a mindenhatót, hogy ne gondolkodjon olyan sokat, és siettesse halálom, mert már csak én vagyok idelent egyedül. Én, aki nem működöm nélküled.

Harminc éve már annak, hogy elmentél…